A határ Print
Written by Ayurvéda portál   
There are no translations available.

A határBeszélgetéseim közben gyakran merül fel egy kérdés a beszélgető partnereimben. Amikor a másik ember felé tanúsított könyörületről, a megbocsátásról, vagy csak türelemről, toleranciáról van szó, az egyik legfontosabb kérdés a „Hol a határ?”.

„Meddig tűrhetem a férjem viselkedését?”, kérdezi az elégedetlen asszony. „Meddig viseljem a szomszédom rossz indulatát?”, kérdezi egy kételkedő férfi, amikor Isten országáról mesélek neki. Meddig ne mondjam meg a másik embernek, hogy mit gondolok róla, meddig ne tegyek ellenlépéseket azért, hogy megfékezzem őt. Hol a határ egy szattvikus cselekedet és egy a sötét tamasz által vezérelt tett között, hol a határ, amikor egy cselekvés sorozat ragaszkodássá, szokássá válik. Az ehhez hasonló kérdések az ego belső vívódásának nagy dilemmái, amely egyben az ember korlátoltságára is utal.
Sokan beszélnek a szeretet hatalmáról, de valójában kevesen értik, hogy az mit jelent. Sokan, amikor emlékeztetem őket a tanításra, hogy akár „hetvenhétszer” is meg kell tudni bocsátani, később, amikor visszatérnek, azt mondják: „Én meg próbáltam, de…”, majd ismét felteszik a bűvös kérdést: „Hol a határ?”. A legjobb válasz erre: a tudatodban. Ott van olyan magas kerítés, amelyet nem vagy képes átugrani. Az ilyen ember elment békülni, de szívében nem a béke volt, hanem elvárás, hogy a másik majd megalázkodik előtte, Elment megbocsátani, de szívében nem a megbocsátás szent tüze lángolt, hanem a remény, hogy ebből a konfliktusból nem jöhet ki abszolút vesztesen, mert akkor inkább megtartja a haragját. A képmutató szeretetnek nincs semmilyen hatalma.
Az ember bármit megtehet, nincs követelményhatár, a saját képességei és lelkülete úgyis határt szabnak tetteinek. Azzal azonban számolnia kell, hogy minden tettének van következménye, amelyek visszahatnak rá. Ha valakinek jó cselekszik, azon tettei jó gyümölcsöt teremhetnek, ha valakinek árt, azon gyümölcsei növelik az ember szenvedésének lehetőségeit. De ez sem kőbe vésett törvény, hisz ha egy gonosz emberrel tesz jót valaki, annak lehet a visszahatása gonoszság, ugyanakkor, ha egy istenhívőnek árt valaki, annak megbocsátó képességétől függ, hogy van-e a visszahatás. Boldog az az ember, aki nem von magára felesleges terheket, így tetteit úgy szervezi (a bármit megtehet állításból nem engedve), hogy azokkal lehetőleg ne ártson a másik embernek. Ebbe beletartozik az is, hogy ne okozzon a másiknak kettőséget. Ha pedig mégis megtette, akkor legyen ereje elrendezni a konfliktust, hogy tetteiből az ördög semmiképpen ne tudjon gyümölcsöt aratni, sem benne, sem a másik emberben.
Az egoista ember lelkülete és a rohanó világ időkényszere mindig azt kérdezi, hogy hol határ. Az ember olyanná vált, mint a vonat, amely megérkezik egy állomásra, aki ott van, felszáll, aki nincs, lemarad. Az embernek nincs ideje megvárni, hogy tetteinek következményét polaritástól mentessé tegye a saját, vagy a másik ember tudatában, s ha a tanítások miatt némi hajlandóságot is érez rá, igyekszik megszabni azt, hogy ezt meddig teheti meg. Képzeld el, hogy az embernek néhány perces tevékenysége kapcsán több hetes beszélgetésre van szüksége azzal az emberrel, akit megbántott tettével, lehet nem akarattal tette. Ugye, a mai gondolkodásban ez a „nem kifizetődő”, vagy a „nem hatékony” jelzőkkel lehetne illetni. No, de időben és pénzben mennyit ér az ember békéje, boldogsága, s nem utolsó sorban mennyit ér az élete. Hisz a bűn zsoldja a kettőség, a szenvedés és a halál…
Természetesen, ha az ember mindent megtett, hogy rendezze konfliktusait, s a gonosz másik ember többet kíván, mint ami jár neki, nem kell, hogy az ilyen ember rabszolgájává váljon. Ilyenkor nem az a fontos, hogy további engesztelő áldozatot hozzon az ember, hanem az, hogy képes legyen megbékélni abban, hogy ő megtett minden telhetőt, s a gonosz lehetetlent kér tőle. Ebben az esetben is legyen képes az ember megmaradni a szeretetben, amely úgy történhet meg, hogy meghozza azt a döntését, hogy ő már eleget tett, s a másikra a továbbiakban sem haraggal tekint. Ebben az esetben sincs határ, az ember maga érzi, hogy mi volt a tettével arányos engesztelés.
Hol a határ? A belső végtelen térben ezeknek a kérdéseknek nincs értelme. Az ember ragaszkodik, mindig korlátokhoz, és ha megsértik azokat, akkor vagy saját magát, vagy a megsértőt, esetleg mindkettőjüket átadja az ördögnek. Az emberi kicsinyesség teszi fel ezt a kérdést, a nagyvonalúság pedig azt mondatja, hogy nincs határ, mindent megteszek azért, hogy harmóniában, egységben éljek önmagammal és környezetemmel… akkor is, ha nem kifizetődő, akkor is, ha nem hatékony. Aki istenben hisz, az békére, szeretetre, igazságra és erkölcsre törekszik, annak számára nincs határ, amely visszatartaná, hogy ezekben az aspektusokban megmaradjon, azokért bármilyen áldozatra kész. Aki pedig e világ, s egyben az ördög rabszolgája határokat szab, s csodálkozik, ha a határait átlépve szenvedés annak gyümölcse.
Mire tanítalak? Arra, hogy amikor ezt a kérdést felteszed „Hol a határ?”, tudd, hogy nem a benned lévő Istenség, hanem a benned élő gonosz tette fel azt és tudj hited szerint megfelelni neki. Az ember nem csak a fizikai világban épít határokat, kerítéseket, hogy védje azt, ami az övé, hanem a lelkében is. Azonban a határ nem csak a betolakodókat korlátozza, hanem az embert magát is. A határ és kerítés mindig megoszt, az egység helyett a kettőséget szolgálja.