Ha egy személyt, vagy egy közösséget bármilyen veszteség ér hajlamos az ember rögtön gonoszt emlegetni, s a veszteséget rossznak felfogni. Ugyanakkor, amikor kap valamit az élettől, annak a minősége általában jó, s hívő emberek rögtön Istennek hódolnak érte. Legtöbbször rossz minősítést kap az anyagi kár, egy betegség, egy baleset, vagy halál, jónak számít egy ajándékkapás, egy elért siker, egy születés, egy gyógyulás. A fentiek közül mindegyik egy én központú, felvilágosulatlan ember képzetei. Az ilyen emberben a „jó” mindig a boldogság illúzióját adja, a „rosszat” pedig fájdalommal éli meg, így adja el a lelkét az ördögnek. Hogy miért? Lássuk csak…

Egy egoista ember mindig kapna, az erkölcsös mindig szabadulna, így az egyiknek jó a halmozás, rossz a szegényedés, addig a másiknak jó az elengedés, így nincs, mi rossz legyen a birtoklással kapcsolatban. Az erkölcsös ember tudja, hogy a gyarapodás és a veszteség is magából való, így nem ítéli meg saját döntéseit, az egoista ember mindig siránkozik saját döntéseinek gyümölcsén.

Az egoista ember rossznak tartja a magányt, az erkölcsös ember kegyelemmel gondol arra, ha egyedül lehet és figyelmét csak Istenre koncentrálhatja. Az egoista ember büszke, ha szép feleséget talál, az erkölcsös abban leli nyugalmát, ha Istenfélő asszonyra lel. Mert a „csak” szépasszony az ördögöt hozza a házba, az Istenfélő pedig békét és szeretetet.

Az egoista ember szeret ingyen kapni, és jónak tartja azt, az erkölcs szerint élő tudja, hogy a legdrágább mindig az, ha valami ingyen van, mert olyankor az ördög kínál láthatatlan alkut. Az egoista ember örül, ha segítenek neki az emberek, az erkölcsös ember csak annak örül, ha más is hisz abban, amiben ő. A hitetlen, megfelelésből való segítség mindkét embert a pokol felé taszítja.

Az egoista ember azt „szereti”, amihez vonzódik, rossznak tartja azt, amihez nem. Az erkölcsös ember tudja, hogy a vonzódás az első lépés az ártás felé, így inkább vonzódás nélkül szeret. Az egoista letép egy virágot, vázásba teszi, mert szereti és jónak tartja, az erkölcsös ember a virágot az élőhelyén csodálja, mert így nem árt neki, azaz így szeretheti igazán. Az egoista ember állatokat vesz a panellakás 10. emeletére, az erkölcsös ember inkább szereti az állatukat a természetes közegükben, mert tudja, hogy az állat nem padlószőnyegre, vagy linóleumra vágyik.

Az egoista ember puszta vonzódásból magához láncol egy másik embert a szeretet nevében, s azt jónak gondolja, de az erkölcsös csak akkor szövetkezik egy másik emberrel életszövetségre, ha annak a legnagyobb szabadságot képes biztosítani az életben.

Az egoista rossznak tartja és sajnálja azt, amit a múltban elkövetett, az erkölcsös ember azt sajnálja, amit nem volt képes megtenni. Tettből tanul az ember és a helyes szemlélet, a helyes következtetések felszabadítják.

Az egoista ember rossznak lát egy betegséget, vagy egy balesetet, s jónak, ha kigyógyul belőlük, egy erkölcsös ember kegyelmet lát, mint kettőben, mert felismerheti bennük azt, hogy tévedett, vagy bűnben járt.

Az egoista ember rossznak látja a halált és retteg tőle, ragaszkodik ehhez a világhoz. Az erkölcsös ember nem sietteti a halált, de amikor itt az idő tudja, hogy elvégezte, amiért jött és felszabadul a sátán illúziójából. Így az erkölcsös ember ezt a világot tartja a bűn fészkének és hisz a mennyországban.

Lásd be, hogy az egoista ember mindig azt tartja igazságnak, amitől ő gyarapszik és eléri a célját, és azt tartja szeretetnek, ha mások cselekedete is ebbe az irányba hat. Így válik a jó és a rossz egy ego központú relatív fogalommá, hiszen minden ember számára mást jelent a kapás, vagy a veszteség. Az erkölcsös ember számára azonban kisimul ez két hullám, mivel az erkölcsös ember tudja, hogy a „rossznak” is oka és célja van az ember életében és mindenképpen van fontos gyümölcse. Ebben a szemléletben azonban már a „rossz” nem is rossz, és az ember rájön, hogy ego tette a világot polaritásossá.

Az ember életében a jó és a rossz fogalma az „Én” viszonyítási rendszerben történő ítélkezést takarja. Aki ebben az illúzióban él, folyton folyvást elárulja az igazságot és a szeretetet, ezért jutalma is szenvedés és halál.

Egyszer egy hamis tanító azt mondta nekem, hogy a pozitív életszemlélet lényege, hogy soha nem mondjam azt, hogy „nem”. Messzire kerüljétek az ilyen tanítót, mert romlást hoznak rátok. Aki az erkölcs útját járja, a fejlődési szintjének megfelelően mond igent, vagy nemet a dolgokra. Ez helyes, amennyiben nyitott arra is, hogy egyre magasabb igazságokat ismerjen meg, és ebben előfordul az is, hogy egy korábban ki mondott „nem” egyszer csak „igen” lesz. Az erkölcsös embernek azonban kötelessége „nemet” mondani arra, amiben nem hisz, azaz a bűnre.

A jó és a rossz nem egyenlő a világ sötét és világos aspektusával (pl.: yin és yang), hanem egy ego által vezérelt elme világnézete csupán. Ez még akkor is igaz, ha egyébként az emberiség 99.9%-a így működik, mert a sötétség mindig nagy úr, ha nincs jelen a világosság. Ha nem így lenne, az emberiség rég felszabadult volna csipkerózsika álmából. Az ember okosnak tartja magát, nem érdeklik az Isteni tanítások, és nem keresi az igazságot sem, de bukását még sem a tudatlanság fogja okozni, hanem az, hogy nem hisz abban, aki a világosságot jelenti a számára. Azonban aki hisz, annak eltöröltetik a régi ismerete és új ismeret adatik a nyelvére, hívőkért a Krisztus harcba száll a sátánnal és legyőzi őt, mint éjszakai sötétséget a napfelkelte.