Ha szeretteid elvárnak tőled valamit, amit nem szeretnél megtenni, mert te másban hiszel, gyakran jön a kétely, hogy mit tegyél, mi a helyes. Cselekedj hited ellen és ezáltal boldogtalanságra ítéled magadat, vagy cselekedj az elvárás szerint és megsérted szerettedet. A sötétség egyik legveszedelmesebb formájáról szeretném lerántani a leplet. 

A vázolt helyzet biztosan sokak számára ismerős, és egyben fel is fedezhető benne a lélekcsapda is, hiszen ha ez a kétely felmerül, nehéz üdvös megoldást találni a megoldására. Ebben a formájában úgy is feltehetném a kérdést: ártani másnak, vagy ártani magamnak, azaz kit ne szeressek? Az egyedüli üdvös megoldás az, ha valaki képes lemondani saját akaratáról tiszta szívvel, amely azt jelenti, hogy a saját akaratát nem elfojtja, hanem őszintén lemond róla. Ez nem mindig egyszerű, de vannak ennek az élethelyzetnek más vonzatai is.

Ördögi helyzet akkor adódik, ha a szeretted nem is annyira szeret, mint inkább birtokolni akar téged. Arról veszed észre, hogy érzelmi zsarolást szenvedsz el, persze lehet nem is veszed észre, hogy az. A férjed azt mondja neked, hogy "segíts nekem, mert múltkor én is segítettem neked", vagy édesanyád azzal sürget, hogy "menj már el a mamához, annyira szeret téged, a múltkor is adott pénzt, meg a kedvenc sütidet sütötte". Az ennél kevésbé finom modorú szeretteid esetleg nyilván meg is mondják neked: " hát ezért iskoláztunk, etettünk-itattunk", vagy " a gyereknek a kötelessége...", esetleg "mi egész életünkben lemondtunk miattad, te pedig ennyire sem vagy képes...". Hát rontsuk le az ördög játékát! Nézzük meg mi a valóság!

Az egyik oldalról a szüleim nem miattam szültek, hanem saját kedvükre (vagy esetleg nem kedvükre, de így adódott). Szűz gyermeki tudattal születtem, minden tudásomat a szüleimnek és az iskolámnak köszönhetek. Ha a szüleim akartak engem, s a fogantatásom elött nem voltak elvárásaik felém, hogy mit kell teljesítenem feléjük, akkor az ő kegyelmükből és isten kegyelméből születtem. Ha nem akartak engem és mégis megszülettem, akkor csak Isten kegyelme hozott engem a világra. Ha akartak engem, de abból az elvárásból, hogy én majd őket szolgálom, akkor érdekből cselekedtek, hisz nem volt benne szabad akaratom,hogy én is akarom-e ezt.

Amíg gyermek vagyok nincs szabad akaratom, mert úgy gondolkodom mint egy gyermek: nincs felelősségem az életemre, mert minden pillanatban azt cselekszem, amihez kedvem van, amihez a kiváncsiságom hajt, nem törödöm annak következményeivel. A szüleim, ha ebben korlátoznak kegyelemből teszik, hogy ne csalódjak, hogy ne fájjon, hogy ne szenvedjek a tettem következményeitől, amíg fel nem ismerem mi a helyes és mi nem. Tehát szeretnek engem, akkor is, ha megfenyítenek balgaságom miatt. Ha a szüleim az általuk meg nem oldott életet kényszerítik rám (a saját kedvenc játékaikat veszik nekem, azzá nevelnek, akik ők szerettek volna egykor lenni, stb.) nem szeretnek engem, hiszen velem akarják megélni azt, amit ők elmulasztottak és nem hagyják, hogy én magam fedezzem fel a világot, ahogy én szeretném. Tehát érdekből cselekszenek.

Ha a szerettem meghív engem (beszélgetésre, ebédre, hosszabb látogatásra, hétvégére, nyaralásra) addig kegyelem az, amíg értem van a meghívás, ha a meghívás az ő hiányának elfedésére (pl.: magány, el nem fogadástól való félelem, stb.), akkor az érdek vezérli. Ha a szerettem adományokkal lát el, mert látja, hogy szükségem van, a kegyelem indította meg őt, azonban ha mindezt azért teszi,mert elvár tőlem egy szolgáltatási szintet, akkor az érdekből származik.

Ha olyat teszek, ami árt nekem (bűnt követek el), és a szüleim megfenyítenek, azt kegyelemből kapom, mert meg akarják őrízni tisztaságom. Ha olyan bajtól óvnak, ami nem is bűn, de saját korábbi meg nem oldott konfliktusaik miatt engem is korlátoznak, akkor azt érdekből teszik, hogy ne fájjon nekik a múlt, amelyet még nem sikerült feldolgozniuk.

Ha felnőtté lettem és képes vagyok a saját erőmből megélni a földön, attól a pillanattól minden egyes kérés, mely szeretteimtől áramlik felém, az én kegyelmemnek van alárendelve. Szabad akaratból döntök úgy, hogy szerettemnek teljesítem-e kérését, elvárását függetlenül mi a döntési stratégiám. Ha meghív a nagyi, hogy látogassam meg, és felhozza a múltat, amikor ő segített nekem, a nagyi éppen abban veszi el magától a kegyelmet, hogy egykor önzetlenül szolgálhatott engem, mint esetlen kisembert. Azt amely egykor az ő üdvét szolgálta, ezzel az érzelmi zsarolással, érdekké alacsonyodott le, s töröltetett a jótettek közül az életkönyvében. Amikor a szülő felhándálja azt amit egykor adott nekem, hasonlóan sötét úton jár: nem csak magát fosztja meg attól, hogy egykor képes volt önzetlenül adni nekem, de engem is meg akar fosztani attól, hogy képes legyek önzetlenül viszontadni, a megfelelni vágyás helyett. Ugye, értitek?

Isten a saját képmására teremtette az embert. A kegyelem az egyik legfontosabb isteni aspektus, amelyet egyre kevesebb ember gyakorol tudatosan, ezzel is elválasztva magát az egytől. Ha tovább elemezed a kegyelem fogalmát, akkor rájössz, hogy gyakran abban is kegyelem van, amiben nem látszik, és gyakran abban sincs kegyelem, ami elött a legtöbb ember leborul. Mire gondolok? Ha pl. kimegyek az utcára és álkoldusok ezreit látom kéregetni, az is kegyelem, ha nem adok neki adományt, mert ha ezzel mindenki így gondolkodna, rávennénk az álkoldusokat, hogy kitörjenek a hazugságból. Ugyanakkor ha egy pénzsóvár, kapzsi embernek, adományt adok, az számára egyenlő a pokollal, hiszen a mammon szolgálatában megerősítettem őt. Kegyelemből tettem? Hiszen az ő kívánságát teljesítettem, ugyanakkor a kívánság teljesítése lehett a végzete.

Egy felszabadult lény kegyelemmel képes válaszolni egy kötöttségben szenvedő lény kérésére, elvárására. A legtöbb ember is akkor fordul istenhez, ha kapni akar és néhányat isten meg is hallgat, azaz kegyelmet gyakorol. Az ember sötétsége pedig éppen abban rejlik, hogy szembe helyezkedik a világossággal. Legyen bármekkora hívő az ember, amíg csak kérni tud, a sötétség foglya marad. A világosság akkor jelenik meg az életében, ha megtanul kegyelmet kiszolgáltatni. A ti szavaitok pedig legyen "igen, vagy legyen nem, minden más az ördögtől való. Ha igent mondatok és a szívetek is igent diktál, az kegyelem. Ha nemet mondatok és a szívetek is nemet súg, az is kegyelem. Minden más eset érdekből vagy számításból van.

Kegyelem az, amikor egy embert úgy tudok szolgálni, hogy ahhoz érdekem nem fűződik, abból hasznom nem származik. Ha igaz ember akarok lenni, akkor törekednem kell arra, hogy a kegyelmet minél többet gyakoroljam, hiszen azáltal fejlődnek ki isteni aspektusaim. Javamat szolgálja, ha tisztelem azokat, akik addig szolgáltak engem, amíg nem voltam képes kegyelmet gyakorolni, amíg esetlen voltam. Én is szeretném, ha kegyelemből szolgálhatnám őket: ha látom, hogy hiányt szenvednek, én saját szabad akaratomból szeretném viszonozni korábbi szeretetüket, nem megfelelésből. Ez azt jelenti, hogy mérlegelem a szükségüket, ha tudok segítek. Ha "nemet" mondok, akkor nem tiszteletlen vagyok, csak volt másik rendező elvem is, amiért nemet mondtam. Lehet, hogy a "nem" éppen az, amivel szolgálom őket, ahogy egykor ők is a nemmel szolgáltak engem, amikor balgaságot akartam elkövetni.

Ha pedig élni akarsz a kegyelemmel azt az alábbiak szerint érdemes megfontolnod:

• Ha atyádfia az őszinte kérés helyett hazugsággal, képmutatással, ki nem mondott elvárással fordul hozzád, mérlegeld bátran a kegyelmed, akkor sem maradsz bűnben, ha "nemet" mondasz
• Ha egy esetlen atyádfia fordul hozzád őszinte kéréssel, légy óvatos az elutasítással. Emlékezzél meg, hogy te is voltál esetlen, amikor más ember kegyelmére szorultál, csak akkor utasítsd el őt, ha nincs képességed adni, vagy ha általa bűnbe keverednél.
• Ha életerős atyádfia fordul hozzád őszinte kéréssel, vizsgáld meg, hogy kérése kételyt oszlat-e el, vagy szükséghelyzetet. Ha így van, akkor szintén légy óvatos az elutasítással.
• Ha életerős atyádfia őszinte kéréssel fordul hozzád, de kérése nem a kétely eloszlatására irányul, hanem a gyarapodásra, akkor mérlegeld bátran, hogy gyakorlod-e a kegyelmet, vagy sem

 A kegyelem... ízlelgesd ezt a szót és értsd meg mit jelent. Nem azt jelenti, hogy félelmem miatt barátkozom egy emberrel, és hogy kedvére tegyek segítek neki. Nem is azt, hogy vágyom valamire és azért, hogy az teljesüljön, tudok másokon segíteni, abban remélve, hogy mások is segítenek nekem. Kegyelmet akkor tudok gyakorolni, ha az emberhez aki felé a kegyelmet akarom gyakorolni, nem kötődöm sem vonzás (vágy), sem tagadás (félelem) formájában. A kegyelem tehát a szattvikus tettek egyik legfontosabb aspektusa.